XVI. Benedek pápa a következő évet a hitnek fogja szentelni. Erre a hírre igen aktuális beszélnünk arról, hogy mit jelent életünkben, a párválasztásban és a járás időszakában a hit.
Ez a bejegyzés részben a nemkatolikus keresztényekben visszatetszést válthat. Kérem, fogadják el, hogy saját, általam igaznak vélt egyházam álláspontját és érdekeit tartom szem előtt!
Csak itt lehetünk otthon
A legfontosabb dolognak életünkben annak kell lennie, hogy Krisztushoz tartozunk, és a katolikus Egyházhon keresztül kapcsolódunk Hozzá. Bár testvéri közösségben élünk a más felekezetűekkel is, és elismerjük erényeiket, azt mindenképp figyelembe kell vennünk, hogy Jézus számon kéri rajtunk nem csak kereszténységünket, de azt is, hogy Egyázunkat se hagyjuk el. Hitünk szerint csak a katolikus Egyház az, amit Krisztus alapított. Azt elhagyni halálos bűn. Ráadásul olyasmit vesztenénk elhagyása által, mint az Oltáriszentség, a gyónás szentsége, valamint a felbonthatatlan, szentségi házasság!
Épp ezért alaptételnek kell lennie, hogy párválasztásunkkor katolikust szemelünk ki magunknak, illetve katolikus udvarlását fogadjuk el! Alaptétel, hogy ne úgy álljunk egy kapcsolathoz, hogy milyen lesz majd a párom, ha megnevelem, hanem úgy, hogy azzal, aki épp most ő, vele le tudnánk-e élni az életünket. Persze a változás, a lelki fejlődést bekalkulálhatjuk, főleg, ha fiatal a párunk; van esélye a változásnak, ha egy 20 év alatti leány a kedvesünk, de mi, lányok, ne áltassuk magunkat: egy felnőtt férfiből nem lesz királyfi, ha most épp béka. Ne képzeljük magunkat segélyszervezetnek.
Ez vonatkozik a hitre is. Lehet imádkozni a másikért, de ezt hagyjuk meg azoknak, akik a házasságkötés után tértek meg, vagy azoknak, akik 500 éve születtek, és hozzákényszerítették őket egy hitetlenhez. Belebolondulni persze bele lehet egy ateistába vagy egy más felekezetűbe, de leélni vele az életünket, az már más tészta. Legkésőbb ott jelentkezni fognak a problémák, hogy akkor milyen felekezetűnek is neveljük a gyerkeket. Katolikusként halálos bűnben van az, aki hagyja, hogy más felekezetűként nevelkedjenek a gyermekei!
Persze lehetnek kivételek, de minden ember hajlamos rá, hogy épp magát tekintse annak. Én azt tanácsolom: guba gubához, suba subához. Eleinknél okosabb tanácsadó nem kell. Mert ha a legfontosabban, életünk központjában, a hit kérdésében nem értünk egyett, akkor a családi béke legelemibb részében lesz örök konfliktus. És még a többi csak ezután jön...
Hogyha sikerült katolikus párt találnunk magunknak, akkor sincs megoldva a hit kérdése. Két katolikus között is mérföldnyi különbség lehet, és ezt nagyon fontos megtanulnunk. Elsőként: a férfi és nő vallásossága más. A nők hajlamosabbak az érzelgősségre, fogékonyabbak a sok imára, a nagy lelki átélésekre. A férfiak racionálisabbak, szűkszavúabbak az ima terén, inkább valami kikutatnivaló, nagy igazságot látnak a hitben. Az istenkép is változik: a nőnek Isten a kedves apuka, Jézus a hercege. A férfiaknál általában a mindenható Úr, a "főnök" képe jelentkezik, aki mint Hadvezér vezeti őket az élet csatájában.
Persze ezek csak nagy általánosságok voltak. De óva intek mindenkit attól, hogy azért, mert a férfi nem akar számára nyálasnak és hosszadalmasnak tűnő kötött imákat mormolni, vagy esetleg nem akar csókot nyomni a szűzanyás szentképre, még nem vallástalanabb, mint mi. Csak máshogy éli meg a vallását. Ahány ember, annyi szokás; ez a szerzetesrendek által közvetített lelki sokféleségében is kitűnik. Vagy elég csak a szenteket szemlélni. Kemény térítők, romantikus szüzek, esdeklő ifjak, vagy hosszas imádkozásra nem annyira kapható, inkább cselekvő emberek is vannak közöttük. Épp ezért szép a katolikus Egyház, mert annyi féle gyakorlat megfér benne.
Jobb is egyébként, ha a másik hitét nem az ilyesfajta gyakorlataiban szemléljük. Ha minden vasárnap jár misére, ha rendszeres gyónó és áldozó, ha szeret beszélgetni a hit dolgairól, ha életvitelében becsületes, ha a hősies életszemléletet követi, akkor ott minden rendben van.
Azt se feledjük el, hogy egyikünk sem szent. Ráadásul ha házasságra készülünk, valószínűleg fiatalok is vagyunk. Tehát a jellemfejlődés és a szentté válás útján igencsak totyogó szintán állunk, már ha már felálltunk, és nem még csak fenekünket billentgetve próbálunk előre jutni kúszásban.
Természetesen felelősek vagyunk egymásért Isten előtt. Segítenünk kell egymás a szentté válásban. És igen, az is lehet, hogy valaki előrébb jár, mint a másik. De azt nem tartom jónak, hogyha valaki kikiáltja magáról, hogy na majd ő jól megmenti a másik lelkét. A segítségnek ugyanis oda-vissza kell működni. És ez főleg nem a szavakból és az okos tanácsokból áll (lehet, ami a nekem jó, az a másiknak nem!), hanem abban, hogy nem csábítjuk rosszra a másikat és példát adunk neki, valamint hogy közösen végezzük a legalapvetőbb gyakorlatokat, amiknek egyeznie kell. Jó, ha együtt járunk misére, jó lehet az is, ha egyező ritmusban gyónuk, és jó, ha úgy alakul a helyzet, akkor közösen végezzük a reggeli és az esti imát. Ezen felül elengedhetetlen, hogy a tisztaság erényén együtt dolgozzunk!
De ahogy sok minden, ez is páronként változik, így miliméterről miliméterre nem adhatok tanácsokat. Krisztus (és közvetítői) szavára és egymásra kell figyelnünk, akkor világos lesz, mit kell tennünk! Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk tanácstalanok. Az biztos, hogy az Istennel és egymással való kommunikáció elengedhetetlen!
 | ||
| Szent Lajos és Szent Erzsébet menyegzője |
Az is kiemelten fontos a hitéletben, hogy lelkünket megnyissuk a másik előtt. Kérdezhessen bármit. Persze felelősségünk, hogy mit kérdezünk: lehet butaság, bántó dolog is. De sok bennső lelki seb, sok butaság, amit bebeszéltünk magunknak, amitől félünk szűnhet meg bennünk, ha egyszerűen megkérdezzük. Az már alap, hogy elhisszük a másik válaszát. Ha nem bízunk benne, ott már gondok vannak.
Viszont azt is elengedhetetlen tudnunk, hogy a szívünkben mindig van hely Isten számára. Mindig lesz bennünk egy űr, amit senki más és semmi más nem tölthet be. Minden ember alapvető szükséglete a mélységesen mély, bensőséges kapcsolat Jézussal. Ez nem csak a szerzetesek privilégiuma; akkor is vágyunk rá, ha házastárs és gyermekek laknak a szívünkben. Egy rész, egy üres szeglet mindig arra vár, hogy Isten töltse be; hiába próbáljuk meg mással kitölteni azt a teret. Lesz egy része az életünknek, amiről bár beszélhetünk másoknak, az mégis csak Istené lehet. Egy lelki köldökzsinór, ami összeköt Vele. És akkor érhet minket elhagyatás, magány, csalódás, nem törünk meg, mert a legfontosabb és legelső emberi kapcsolatot, az Istennel való kapcsolatot akkor is megőrizzük!
A lényeg tehát az:
* Katolikus katolikus párt válasszon, de ne gondolja, hogy vallásgyakorlatuk ettől ugyanolyan lesz!
* Hitben segítsétek egymást, de ne gondoljátok, hogy ami nektek jó, az neki is jó!
* Ezen felül ne legyen egy dirigátor és valaki, aki a másiktól várja az üdvösségét; meg kell lenni mindegyikőtöknek közvetítő, a másik nélkül is egy szoros istenkapcsolatnak!
* Bár a házastársak egy test lesznek, Istennek mégis mindig lesz helye a szívünkben, és ugyanannyira kell szeretnünk őt, mint a csak Istennel törő szerzetesnek; mértékében és bennsőségességében legyen ugyanaz, csak gyakorlataiban legyen más, a saját hivatásunkra szabott!
