A gyónás kegyelme - történetek

Nemrégiben arról beszélgettünk a Kedvesemmel, hogy vajon a gyóntatónak minden szava szent-e. Arra jutottunk, hogy bizonyosan nem, de én hozzátenném, hogy azért jó megfontolni a szavait. Van, amikor butaságot mond a gyóntató, de van, amikor valóban a Szentlélek sugalmazása szerint jár el.

Talán kicsit erősnek tűnhet a butaság kifejezés, de lássunk egy példát rá: egyszer meggyóntam egy papnak, hogy a testiség terén szerintem nem voltam elég szigorú. Megkérdezte, hogy lefeküdtem-e a kedvesemmel, és mondtam, hogy nem. Erre ő: hát akkor min izgulok, mit gyónok meg? - értette ezt úgy, hogy szerinte csak az a bűn, ha az aktus megtörténik. Pedig ez egyáltalán nem így van!

Ettől függetlenül jó megfontolni a gyóntató szavait és azok szerint eljárni, hacsak nem nyilvánvalóan tévedések. Mert bár a gyóntató csak annyiban jár el bizonyosan Jézus tanítása szerint, hogy közvetíti Isten feloldozó hatalmát, így szavai hatására eltörlődnek a bűneink, de nagyon sokszor megesik, hogy a pap elevenünkre tapint.

Sokszor érzem azt, hogy mindent tudok, világosan látok, a logikám csalhatatlan. Istennek hála, valóban jobb a logikám annál, mint amilyen ma a legtöbb korombeli lányé, de ez sajnos önhitté tehet, olyanná, aki azt hiszi, nincs szüksége segítségre és mindig mindent jól lát.

Eszerint a gyónásaimat sokszor szeretem úgy lerendezni, hogy csak elmondom a bűneimet, a pap mond egy-két szót, aztán repülök is ki a gyóntatószékből. Sokszor volt azonban, hogy a pap ezt nem hagyta! Olyan okos tanácsokat adott, olyan dolgokra kérdezett rá, amikre nem is gondoltam volna. 

Első gyónásaim egyikén történt, hogy az atya azt mondta, ajánljam magam és családomat fel a Szűzanyának. Ez azért volt csodálatos, mert nekem vele elég sok gondom volt. Nem egy irgalmas édesanyaként tekintettem rá, hanem a Tökéletes Asszonyként, aki biztonyára nagyon mérges rám és lenéz engem, amiért a nyomába se érek. Ugye milyen butaság? Viszont ennek a félelemnek volt egy jó oldala is: a Csodás érmemet, amin ő van, nem mertem levenni a nyakamból, hátha megharagszik rám. De ő mindig velem volt.

Másik eset, hogy volt egy olyan problémám, miszerint nem mertem jó lenni. Megszokta a családom például, hogy lusta vagyok, ezért nem mertem sokszor segíteni nekik csak úgy spontán, hátha azt hiszik, "szenteskedem", megjátszom magam. Ezen kívül megszokták az osztálytársaim, hogy nagyképű vagyok és lenéző, ezért volt, hogy sokszor így viselkedtem, hogy beleilljek a képbe, pedig nem is akartam ilyen lenni. Tudom, hogy elég furcsán hangzik, de így volt. Ekkor, bár egy szót se szóltam erről a papnak, azt mondta: "Látom rajtad, hogy nagy jóság lakozik benned. Merj jó lenni!"

Az is egy nagyon jó élményem volt, amikor nem is igazán bűnöket, hanem lelki sebeket gyónhattam meg a papnak. Nem szoktam ilyet, mint fentebb írtam. Taszított az a gyakorlat, amikor valaki órákat siránkozik egy papnál. De most bizony én is így tettem, és haszna is volt. Két dolgot mondtam el, ami keserűséget okoz és bánt, és az atya mindkettő felől meg tudott nyugtatni. Ezeket nem akarom részletezni, mindenesetre azért írok mégis ezekről, mert fontosnak tartom, hogy merjük feltárni a gyónásban a fájdalmainkat és aggodalmainkat is - de csak akkor, ha nem valakire van szükségünk, akinek panaszkodhatunk, hanem ha tanácsot kérünk és meg is fogadjuk azokat!

A legutóbbi pozitív esetem pedig ez volt: bár nem említettem ilyesmit, de a pap rákérdezett, hogy úgy érzem-e, eléggé ismerem a Kedvesemet. Én mondtam neki, hogy hát ő nem olyan érzelgős típus, nem nagyon szeret beszélni magáról, meg kiteregetni a lelki dolgait. Erre az atya azt mondta: fontos a beszélgetés, mert a házasság előtti időben kell a lehető legjobban megismernem a Kedvesemet. A hangulatokat ki kell dobni! Ezt a gyónásom után elmondtam a Kedvesemnek, és hogy lenne sok kérdésem, de nem mertem őket feltenni, mert féltem, hogy nincs kedve válaszolni, azt mondja, hagyjam most ilyen hülyeségekkel, vagy rossz néven veszi, hogy turkálok a lelkivilágában. Erre ő nagyon csodálkozott, mert azt mondta, bármikor szívesen válaszol bármire, és nyugodtan turkáljak csak a lelkében. Nagyon örültem neki! Ugyanis egy ideje a lelkem mélyén bántott, hogy úgy éreztem, nem ismerem eléggé a Kedvesem, és féltem, hogy zárkózott előttem. Ez bizonyosan egy irreális, lélek- és kapcsolatmérgező gondolata volt a sátánnak, amit el akart bennem ültetni, hogy szépen kicsírázzon bennem és zaklasson ez a gondolat. De Istennek hála a pap - és rajta keresztül Jézus - kigyomlálta ezt belőlem! És nagyon jól esik, hogy bármit kérdezhetek a Kedvesemtől, mert nekem igenis válaszol rá, még ha másnak nem is tenné.

Ezen felül megdorgált, hogy valóban, több időt kell Istenre fordítanom. Minden nap elmélkedjek fél órát! A másnapi evangéliumot elolvasva feküdjek le, majd reggel fél órát elmélkedjek róla! De ne csak úgy általánosságban, hanem arról, hogy mit akar NEKEM mondani ezzel az evangéliumi részlettel Krisztus, és valósítsam is meg azt. Ezzel tulajdonképpen bebiztosította azt, hogy fél órán át mindig együtt legyek Istennel: ha a napi imámat - Isten bocsássa meg - el is hadarom, az elmélkedésben bizonyosan meg kell nyitnom a szívemet.

Krisztus és Mária Magdolna (jelenet a Passió c. filmből)

Az bizonyos, hogy Krisztus megteheti azt, hogy közvetlenül szól hozzánk, hogy bizonyos gondolatokat és indításokat ültet belénk, de ezek gyakran lehetnek beképzelések. Aki hajlamos rá - és szerintem ezek főleg a nők, azok közül is az érzékenyebb típusok -, az jobban teszi, ha inkább másra bízza magát. Ez a más pedig jobb nem is lehet, mint egy pap, Isten szolgája, miképen épp egy szentséget közvetít!

Deo gratias!