Nagyon meghatott, mikor a gimnáziumom lelki igazgatója azt mondta egy 0. órai osztálymisén, hogy minden egyes emberről, amikor Isten megteremtette az édesanyja méhében, látta, hogy az kinek fogja a szeméről letörölni a könnyet. Hogy ki mindenkinek fog örömet okozni. Azt mondta az atya, hogy minekünk mindannyiunknak feladata van: boldoggá tenni valakit. Mi valakinek a magányára, a szeretet iránti vágyódására leszünk - vagy már vagyunk is - a válasz.
Csodálatos volt ezt hallani. Egészen megváltoztatta az én-képemet a prédikáció. Majd lesz valaki, aki ajándéknak tekint engem? Akinek születésemtől fogva az Isten szánt? Akinek ha fájdalmai is voltak, én vígasz leszek mindre?
Furcsa volt magamra tekinteni úgy, esetleg valakinek mindezt én jelenthetem majd. Tudtam, hogy ahhoz sokat kell változnom még. De bíztam Istenben, hogy lehetséges. Lehetséges az önző lényből szerető lánnyá válni.
Napok óta görgetek magamban egy beszélgetést. A visszaigazolását mindannak, ami ott a prédikációban elhangzott. Néha-néha eszembe jut, és elmosolyodom. Igen, Isten valóban csodákra képes. Két embert meg tud szabadítani a múltnak árnyaitól - ha igazán akarják -, hogy Krisztusban boldogok lehessenek.
Mit is mondhatnék? Istenben bízni jó.
Deo gratias. Amen. Alleluja.
