Mint a fehér júniusi liliom

Minden nőnek vannak magával problémái. Ennél mi sem természetesebb, mondhatnánk. Tökéletesek akarunk lenni. Egyszerre okosak, kedvesek és szépek, mindezzel nem visszaélve pedig hűségesek. Tökéletes nő azonban nem létezik.

Van, aki túlsúlyos. Van, akinek az arcvonásai túl durvák. De van olyan is, aki túlságosan vékony, és ezért nőietlen alkatú. És még sorolhatnám...

Az, hogy nem tetszem magamnak, mivé is fajulhat..? Irigység mások iránt, akár utálat is. Rossz hangulat, kisebbségi komplexszus, ideges látria. Mivel mi nem tudjuk elfogadni magunkat úgy, amilyenek vagyunk, ezért már a másikban sem bízunk. Utáljuk magunkat, mert nem vagyunk jobbak, és a másiknak valamiben hiányt kell szenvednie. Ami hiányérzet lehet, hogy neki nem is fáj, csak mi képzeljül el, ő mennyire "szenved". S hogy igazán, jobbat érdemelne...

A kereszténységben van egy elvárás, miszerint legyünk tökéletesek. Isten ezt nem azért parancsolja meg, hogy azt gondoljuk, el is érhetjük. Nem. Abból kell kihoznunk a legtöbbet, amik vagyunk. És törekednünk kell. A tökéletesség felé törekvés maga a tökéletesség. Mert itt a Földön minden csak út; út, aminek viszont minden szépségét meg kell élnünk.

Ahogy a bensőnkön is csak a saját korlátainkon belül mozogva tudunk változtatni, úgy a külsőnkön is, sőt, ott talán még szűkebb a mozgástér. A szentek követésében az is fontos, hogy milyen a habitusuk nekik, és milyen nekünk. Loyolai Szt. Ignácok vagyunk vagy Néri Szent Fülöpök... Ez van a csillogó világ példaképeivel is. Olyan sok féle van közöttük! Nem véletlen citálom mindig Audrey Hepburnt. Találni kell olyan személyt, aki elérhető. 

De emellett el kell fogadni azt is, hogy nem mindenkinek tetszik az, amilyenek mi lenni tudunk. És azt is, hogy a kedvesünk szemében sem vagyunk tökéletesek.Hiszen mi is látjuk az ő hibáit. De valahogy... annyira nem érdekel. Hát miért érdekelné a másikat?

El kell fogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hogy nem klappol minden. És lehet, sokaknak nevetséges, hogy én panaszkodom, de mindenkinek megvan a maga baja, és mindenki a magáét érzi húsbavágónak. S a kísértő... azt nagyít fel előttünk, hisz mi csak homályosan látunk, amit akar.

Aki olyasmi után kapdos, amit nem érhet el, az sose lesz boldog. El kell fogadnunk azt, amit nem változtathatunk. És jól érezni magunkat a bőrünkben úgy, ahogy vagyunk. Mert ami igazán fontos, az TÉNYLEG belül van. Persze fontos a külső is, de a bennső fontosabb. Sokkal inkább kell a másiknak, hogy kiegyensúlyozott legyél és jól érezd magad a bőrödben, mint az, hogy tökéletesen nézz ki.

Azt hiszem, mindenkiben lehet szépséget találni, ha belül tiszta és a szeretet lobog benne Istenért, hazáért, és... a férfiért. Feltámadott testünk tökéletes lesz, de aki már a szívében hordja a feltámadást, az itt lenn a Földön is megszépül...

 
"Igazán csinos lány vált belőle, bár jómagam nem kedvelem különösebben az ilyen sápadt, nagy szemű típust. Jobban tetszik az olyan Diana Barryhez vagy Ruby Gillishez hasonló kicsattanóan egészséges, pirospozsgás fajta. Ruby pedig csuda mutatós lány. Mégis... én sem értem, hogyan... de amikor Anne-t együtt látom a többiekkel, pedig hát csak feleannyira szép, mint ők, mégis valahogy olyan közönségesen és eltúlzottan festenek mellette... mint a nagy, vörös bazsarózsák a karcsú, fehér júniusi liliomok mellett, amiket Anne nárcisznak hív."

(Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál)



Azt hiszem, jó néha egy-egy ilyen leírást magunkra venni. Még ha mások szemében ez kissé megmosolyogtató is...