Néha elkap egy-egy impresszió, és egyszerűen csak szeretnék írni és írni, azonban ilyenkor megálljt parancsol valami, valaki, és azt kéri, ne csak azt vessem monitorra, amit érzek, hanem szépen magyarázzam is el mindazt, hogy ezek az érzések honnan, kitől és miért fakadnak.
A mai világban élő katolikusok fontos feladata az, hogy magyarázzanak. Persze a legtöbben karitatív munkát várnának el tőlünk, mert úgy vélik, az Egyház tulajdonképpen arra való. Pedig az Egyház elsődleges feladata, hogy lelkeket mentsen, hogy Jézus áldozatának kincseit oszthassa az embereknek.
Az Egyház egy olyan csodálatos kincsestár, hogy amibe ha belép az ember, egészen megszédül. Ismerjük a képet a kalandor filmekből, amikor a hős végre bejut a piramisba, feltárul a titok, és ott áll a több ezer éves, csillogóbbnál csillogóbb szépségek között, és elakad a szava.
Kinek könnyebb ide eljutni, kinek nem. De ha már valaki ide eljutott, hogy azt mondhatja magáról, igazán katolikus, és meríti ezeket a kincseket... nem azt mondom, hogy jobb ember, mint a többi, hogy tökéletes ember lett, de mint a gyarló ember, a koszos, poros talpú ember, próbálja magát a szent ékszerekkel felékesíteni, és nem nyugszik abba bele, hogy őt csak a por, a kosz, a szenny jellemzi. Hanem az Egyház kincseivel, melyeket neki Isten adott, próbálja szebbé tenni lelkét. Tehát ha valaki ide eljut, akkor meg kell hogy ismertesse másokkal ezeket a kincseket.
Ilyen kincsből pedig ezerféle van. Vannak azok a kincsek, melyek minden embernek szükségesek: ezek a szentségek. Keresztség, bérmálás, eucharistia, gyónás, betegek kenete - továbbá van, akinek az egyházi rend, és van, akinek a házasság szentsége. Ezekkel a kincsekkel mindannyiunknak élni kell, hogy biztosak lehessünk benne, a legszentebb helyre juthatunk.
Azonban balgaság lenne csupán azokkal a kincsekkel élnünk, melyeket kötelező magunkra öltenünk. Az Egyház kincsestára gazdag, s annyit meríthetünk belőle, amennyit akarunk, hiszen ezek egybevágnak Krisztus azon parancsával, miszerint
"gyüjtsetek magatoknak kincseket az égben, hol sem a rozsda és moly meg nem emészti, és hol a tolvajok ki nem ássák, s el nem lopják." (Mt 6,20), nem pedig földi kincsek, melyek megmámorosíthatnak és elfordíthatnak Istentől, s túlságosan köthetnek a földhöz.
Az egyik ilyen kincsestárról akartam beszélni: a szentek közösségéről. Egészen mély érzések kaptak el
Lisieux-i Szent Terézzel kapcsolatban. Mostanában sokat gondoltam rá, sokat nézegettem képeit, olvastam gondolatait, itt-ott ahol megtaláltam a világhálón. Ezt főképp
Mirjamnak köszönhettem, aki ráirányította szeretetével Kis Terézre a figyelmemet, negatíve pedig a
jezsuita blognak, ahol meg kellett védelmeznem Szent Terézt és úgy általánosságban minden ereklyét. Azóta találtam
egy blogot, amin Teréz írásai találhatóak, és az is megragadott. Erről az impresszióról akartam írni, de aztán eszembe jutott, hogy sokak nem is tudják, kik azok a szentek, miért avat az Egyház szenteket; mások pedig elvetik a szentek közösségét, emberimádásnak tartja az ő tiszteletüket. Ezért gondoltam arra, hogy ahelyett, hogy a személyes érzéseimet írnám le, aminek talán nem sok haszna lenne, inkább írok egy bejegyzést a szentek közösségéről.
Kik azok a szentek?Most, hogy itt van mindenszentek ünnepe, talán még aktuális is a kérdés. A szentek, egyházi értelemben véve, azok a személyek, akik a mennybe jutottak. Ebben az értelemben tehát akár a kedves Olvasó is válhat szentté, akár családtagjaink, felmenőink között is lehetnek szentek. Így hát az az óhaj, hogy szent akarok lenni, nem nagyzolás, nem hírnévhajhászás, hanem a jóság s a mennyek iránti őszinte vágyakozás. Mindenszentekkor pedig ezeket a szenteket is ünnepeljük, az összes szentet, azokat is, akiket névszerin nem ismerünk.
Vannak azonban olyan emberek, akiket az Egyház szentté avat. Ők azok a szentek, akiket név szerint ismerünk.
Hogyan lesz valakiből név szerint ismert szent?Név szerint ismert szentté úgy válhat valaki, ha a pápa szentté avatja. Ennek három fokozata van. Nem lehet valaki rögtön szent, hiszen egy nagyon fontos ügyről van szó; azzal, ha valakit szentté avatnak, biztosan és visszavonhatatlanul eldöntik, hogy az az ember a mennybe jutott.
A fokozatok a
Magyar Katolikus Lexikon szerint:
- tiszteletreméltó (lat. venerabilis), Tm.: az Egyházban az életszentség elismerését jelentő jelző, melyet azok kapnak meg, akiknek ügye a →boldoggá avatási eljárás első szakaszában pozitívan zárult. A nyilvános tiszteletet még nem teszi lehetővé.
- boldog: (...) az Egyházban az a szent, akinek tisztelete nem minden, hanem csak egy kisebb területre kapott hivatalos jóváhagyást.
- szentek (lat. sancti): (...) Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott (→szent, →szenttéavatás) és a lit-ban, ünnepnapukon megemlékezik róluk. (...) Ők a ker. élet példaképei, akiket tisztelni kell és segítségül hívni lehet. A tiszt. azonban elsősorban nem nekik szól, hanem a bennük működő győztes kegyelemnek, így a ~ tisztelete Isten tiszt-ének egy formája. (...)
Azonban még van egy fontos passzus, amire felhívnám a figyelmet. Az Egyház szentté avat, de szentekké nem ő tesz minket. Ez csak Istentől és tőlünk függ, hogy azzá válunk-e. Isten pedig mindig megteszi a magáét - így tulajdonképpen rajtunk múlik.Ezeknél az eljárásoknál tehát fontos, hogy ne felülről jövő legyen a tisztelet. Tehát nem a pápa találja ki, hogy valakit szentté akar avatni, hanem az egyszerű emberek tisztelete indololja veti fel a szentté avatás kérdését. A szentté avatás hogyanjáról nem szeretnék most beszélni, hiszen magam sem vagyok benne szakértő. Itt most a miért a fontos.
Miért? Miért avat az Egyház szenteket?Erre a választ egy
előző írásomból való idézettel adnám meg. Ez így hangzik:
"Miért lett Rita szent? A válasz - mint a többi szentnél - egyértelmű. Az, hogy az Egyház Ritát a szentek közé emelte a lehetetlennek tűnő kívánságok beteljesítőjeként, nem politikai és hatalmi indokot rejt magában, hanem azt a szeretetet, melyet Isten az Egyházon át felénk közvetít. Ennek pedig egyik megnyilvánulása az, hogy szenteket avat, vagyis példaképeket állít elénk. Ahogy egyszer Ágnes barátnőm megjegyezte, a szentek az akkori kor "celebjei" - bár az akkori kor kifejezés sántít, hiszen a szentek avatása nem ért, s nem érhet véget. A celeb szót is inkább én példaképpé módosítanám, de azt hiszem, értjük a lényeget. Azzal, hogy az Egyház szenteket állít elénk, példát mutat. Egyszerű emberek példáját, kik sokszor megtérésük előtt még gyarlóbbak voltak, mint akár mi magunk, vagy éppoly gyarlók (ld. Szent Ágoston). A szentek korántsem ájtatos liliomok, akik glóriafénnyel övezve lebegnek valahol a magasságokban. Valaha igenis hús-vér emberek voltak, talán rosszak, talán jók; szenvedtek és örültek, vétkeztek és áldoztak. Példák - példák, akiket követhetünk és követnünk kell. Megmutatják, hogy nem kell szeplőtelenül fogantatni vagy Isten fiának születni ahhoz, hogy a mennybe jussunk."A szentek tehát példaképek. Olyan emberek, akik Isten mindenkire kiáradó kegyelméből és szabad akaratukból jóvá váltak és a mennybe kerültek. Életükkel példát mutattak, tetteikkel nagyot alkottak - lehetnek vértanúk, nagy teológusok, rendalapítók, olyanok, kik jelenéseket éltek meg, nagy misztikusok, de lehetnek akár egyszerű családanyák. A szentek közössége annyira más jellemű, annyira más elfoglaltságot űző emberekből áll, hogy e felsorolás nem lehet teljes. Egy azonban összeköti őket - a hiánytalan Krisztuskövetés.
Miért van szükségünk a szentekre?A szentekben az a csodálatos, hogy ők is emberek voltak. Két csoportra osztanám eszerint a szenteket. Voltak, akik tiszta szívűek voltak kiskoruktól fogva. Ők az életük ragyogásával tűnnek ki, tisztaságuk példája az, ami megfog. Viszont vannak - a mai ember számára talán vonzóbb - szentek, akik viszont mély bűnök közül kinyúlva érintették meg Jézus köpenyét, és lettek nagy belső harcok árán, amik: Krisztus kedvesei, valóságos szentek.
A szentek tehát azért is fontosak nekünk, mert példaképeink lehetnek. Felnézünk rájuk, az ő nyomukban akarunk járni. Megfog jellemük, megfognak tetteik. Hiszen ők is az Egyház tagjai - az Egyház azon tagjai, kik már lekuporodhattak Isten trónja mellé és ránézhetnek a Szűzanya orcájára. Ők lehetnek a mi égi testvéreink. A mi bátyáink és nővéreink, akik segítenek minket. Imádkozhatunk, kérhetjük őket, segítsenek meg. Megismerjük mi őket, ők pedig megismernek minket. Persze, kérdezhetik, miért nem rögtön Istenhez imádkozunk. De vajon, ha van egy idősebb testvérünk, nem szövetkezünk vele a cél eléréséért, nem suttogunk-e, hogy kitaláljuk, hogy vehessük rá édesapánkat, hogy teljesítse bizonyos vágyunkat, például hogy oda menjünk nyaralni, ahova mi szeretnénk? A szentek Isten trónjánál térdelnek, csodálják őt, ebben a csodálatban, a teljes és tökéletes Jóság ismeretében boldogok. Ők már ennyire közel vannak az Úrhoz - miért ne kérhetnénk őket közbenjárásért? Lisieux-i Szent Teréz kármelita hivatásának azt érezte, hogy értünk imádkozzon, s tudom, mióta Krisztus magához emelte lelkét, azóta sem tesz másképp, hisz ő maga mondta:
"Mennyországomat azzal akarom tölteni, hogy jót teszek a földön."
Személy szerint én leginkább azokat a szenteket szeretem, akikről kép maradt fenn. Csodálatos belenézni ezeknek az embereknek az arcába. Csodálatos látni, hogy
Soubirous Szent Bernadett nem babaarcú szépség volt, mint amilyen a
The Song of Bernadette c. - egyébként nagyon jó - amerikai filmben, hanem neki is olyan határozott vonásai voltak, mint nekem, és ebben rejlett az ő külsejének megkapósága.
Az ember persze ilyen - a szentek belső szépségét külsejükre akarja sugározni, és ez nem baj. Csak a mai, ideagyűlölő világban zavar valakit a szent, a szép, a tiszta és az igaz. Pont ezért jó talán a mai, megfásult embernek látni, hogy a szent nem csak csodálatosan gyönyörű lehetett és nem volt egész életében tiszta. Később, mikor az ember lelke már jobban befogadja és megérti a szent dolgokat, az is vonzani fogja, aki kiskorától kezdve Krisztusra tudta csak tekintetét vetni, mint
Árpád-házi Szent Margitunk.
Végül: kik tehát a szentek? Azt hiszem, hogy a barátaink. Azok a barátaink, akik idősebbek nálunk, tapasztaltabbak, túljutottak a nagy próbán; akik figyelnek ránk, akik segítenek. A jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották - hitüket megkapták, növelték és mindvégig megtartották.
Ima a védőszenthezKedves védőszentem, akinek nevét nekem a szent keresztségben adták, hogy sokszor rád gondoljak, és mint te, Istennek szeretetét bírni törekedjem: hozzád óhajtok én is eljutni az örökkévaló hazába. Azonban, fájdalom, mindeddig nagyon kevéssé utánoztam erényességed példáját. Annyiszor szólítottak neveden és én nem is gondoltam arra, hogy ezáltal rád akarnak emlékeztetni és buzdítani, hogy mint te, az életszentségre törekedjem. Most már buzgóbb akarok lenni s a jóban való lanyhaságomat elhagyni. Bármily nehezemre essék is, Isten iránt való szeretetből azon leszek, hogy e rossz szokásomat ... elhagyjam és ezt az erényt ... Isten segítségével gyakoroljam. Szent pártfogásodba ajánlom magamat, ó Istennek dicső szentje; fogadj el gyámfiadnak és imádkozzál érettem. Ámen
Üdvözlégy, Mária! gyöngybetűs ima- és énekeskönyv (1943)
